November 30. Szombat.

   Ezt még most sem vagyok képes felfogni...Egyszerűen nem jut el az agyamig...
   Tegnap, miután elküldtem az sms-t Márknak, csak ültem, és zokogtam.Pár perccel később visszatért apu, és csak szorosan átölelt.Nem sokkal később Márk jött oda, és értetlenül nézett rám, míg apu nagy vonalakban fel nem vázolta neki a helyzetet.Nem szólt hozzám, csak szorosan ölelt, mire belőlem még keservesebben kitört a zokogás.Fél órával később már egy kicsit megnyugodtam.Márk mellett ültem, egyik kezemben egy zsepit, a másikban Márk kezét szorongattam.Egyszer csak megjelent egy orvos, váltott pár szót apuval, majd felém fordult.
-Nem akarok neked hazudni.Anyukád nagyon rossz állapotban van.Most bemehetsz hozzá.-mondta, majd elindult az ajtó felé, én meg szó nélkül követtem őt.
   Amikor beértem az ajtón ismét elkezdtem könnyezni.A lábam földbe gyökerezett, és meg sem tudtam mozdulni.Szörnyű volt úgy látni azt az embert, aki életet adott nekem.Aki egészen kiskorom óta a legfontosabb ember az életemben.Fogalmam sincs honnan, de erőt vettem magamon, és odalépkedtem anyu ágyához.Megfogtam a kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt.
-Kislányom!-kezdte erőtlen, elhaló hangon.
-Sssss...Semmi baj, minden rendben lesz.-mondtam neki könnyes szemmel.
-Tudom...-suttogta.-Te vagy számomra a legfontosabb a világon, és az is maradsz örökre...Sajnálom, hogy ezt nem mutattam ki.Kérlek bocsáss meg...
-Nincs miért megbocsájtanom.Szeretlek anyu...Kérlek ne hagyj magamra!-szorongattam sírva a kezét.
-Mindig itt leszek neked.-suttogta, majd éles sípolást hallottam, és már nem éreztem keze szorítását...
-Anyu!Kérlek ne hagyj itt!-kiáltottam torkom szakadtából, de már túl késő volt.-Még szükségem van rád...-suttogtam.Ekkor két orvos, és Márk lépett be a szobába.
-Vigye ki!-hallottam egy hangot, és már csak arra emlékszem, hogy egy kar ragad meg, és vonszol ki, majd szorosan átölel...Nem tudtam mit tegyek.Kétségbeesetten kapaszkodtam a barátom pólójába, és csak zokogtam.Pár perc múlva ki jött az orvos anya szobájában, és megszólalt.
-Sajnálom.Mindent megtettünk.Részvétem.-mondta, nekem meg kicsúszott a talaj a lábam alól, és úgy zokogtam mint még sosem.
   Ennek nem lehet így vége.Annyi mindent szerettem volna még mondani neki.Hogy szeretem.Hogy szükségem van rá.Nem, én ezt egyszerűen nem vagyok képes felfogni.Számtalan régi emlék jutott eszembe.Régen anyuval nagyon közel álltunk egymáshoz.Ő volt az, aki mindent tudott rólam, és mindig segített nekem.Tanácsokat adott, vagy éppen fegyelmezett, amikor szükség volt rá.Az elmúlt időben nagyon eltávolodtunk egymástól, de még így is iszonyatosan fáj.Úgy érzem mintha anyuval együtt, egy részemet is elveszítettem volna.Ürességet éreztem.Hatalmas tátongó lyukat, a mellkasomban, ami talán örökre ott fog maradni...
   Márk és apu a lehető leggyorsabban elráncigáltak a kórházból, és hazahoztak.Márk felhozott a szobámba.Mielőtt még bármit tehetett volna, szorosan magamhoz öleltem, és sosem akartam elengedni.
-Minden rendben lesz.-súgta a fülembe, miközben kezével a hátamat simogatta.
   Reggel viszonylag átlagosan ébredtem, mellettem Márkkal, de aztán minden eszembe jutott, és el is ment minden életkedvem.Ismét könny szökött a szemembe, és nem volt kedvem semmihez.Márk még békésen aludt, nem akartam felébreszteni, ezért gyengéden kibontakoztam öleléséből, és lassú, halk léptekkel indultam el a fürdőszoba felé, hogy elfogadható kinézetet varázsoljak magamnak.Amikor ezzel végeztem, visszabattyogtam a szobámba, ahol Márk már éber állapotban ült az ágyam szélén.Szomorkásan elmosolyodott, majd beszédre nyitotta a száját.
-Jól vagy?
-Nem.-ráztam meg a fejem miközben egy könnycsepp csordult ki a szememből.
-Minden rendben lesz.-jött oda hozzám, majd szorosan magához ölelt.-Nem vagy éhes?-tolt el egy kicsit magától, hogy lássa az arcom.Csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy nem.-Akkor gyere, egyél valamit.-mondta, és elkezdett húzni maga után a konyha fele, ahol apu egy bögre kávé társaságában ült.
-Sziasztok.-köszöntött minket.
-Üdv.-köszönt Márk, és én is motyogtam valami köszönés félét.
-Na jó, én megyek, elintézek ezt azt a temetéssel kapcsolatban.-magyarázta apu, majd kiment a lakásból.
-Figyelj, te is menj haza, pihenj, én már megleszek, és köszönöm.-próbáltam egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra, de csak valami vicsorra futotta.
-Nem hagylak egyedül.-jelentette ki, majd a füléhez emelte a telefont, és elvonult a  nappaliba telefonálni.-Jó, mit eszel?-tért vissza, és a hűtőhöz lépve kinyitotta azt, majd elkezdett benne kutatni.
-Nem vagyok éhes.-motyogtam miközben őt figyeltem.
-Attól függetlenül most enni fogsz.-rántott vállat, és elővette a tejet.
-De nem akarok.-hunytam le a szemem, mire ő elém tolt egy tál csokis gabonapelyhet. Bah.
-Naa, légyszi.-kérlelt aggódó szemekkel.-Csak a kedvemért.-Kérlelt.Mikor látta, hogy ugyanolyan szerencsétlenül ülök az asztal mellett előttem a kajával, közelebb hajolt hozzám, és már biztosra vettem, hogy meg fog csókolni, de tévedtem.Már a leheletét éreztem az arcomon amikor hirtelen elhajolt, és a számba tömött egy kanál tejjel áztatott csokis valamit.Szúrós szemekkel néztem rá, miközben megrágtam a számban lévő táplálékot,-amitől nem kicsit fordult fel a gyomrom- ő meg csak önelégülten elmosolyodott.-Tudtam, hogy elérem hogy egyél.-mondta még mindig mosolyogva, miközben én nagy nehezen nyeltem egyet, és ezt látva közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de elkaptam a fejem.
-Már nem bízom benned.-jelentettem be felszegett állal, miközben valaki csöngetett.
-De azért valld be, ügyesen eltereltem a figyelmed.-jelent meg az arcán egy magabiztos mosoly, miközben az ajtó felé igyekezet, gondolom, hogy beengedje azt a valakit, aki csöngetett.És tényleg, ha csak pár percre is, de elterelte a gondolataimat anyáról.Pár pillanattal később Márk visszajött, és Szili lépkedett mögötte.
-Szia.-mosolyodott el szomorkásan, majd megölelt.Pontosabban meg akart fojtani.DE elengedett.
-Ameddig én hazamegyek letusolni, meg átöltözni, addig itt marad veled Szili, oké?-kérdezte Márk felvont szemöldökkel.
-Persze, de nem kellett volna azért ideráncigálnod Szilit, egyedül is ellennék, nem kell vigyázni rám.-mosolyodtam el halványan, majd a végén egy puszit nyomtam az arcára.Ő csak elmosolyodott, és hosszasan megcsókolt VOLNA, ha VALAKI nem zavar meg minket.
-Tolerálni a szinglit!-mondta Szili ránk sem nézve.
-Nem sokára itt vagyok.-jelentette ki Márk, és már indult is.
-Nem kell sietned.-kiáltottam utána.Pár percig csendben ültünk, majd Szili megelégelte, és megszólalt.
-Na, és ilyenkor mit szokás csinálni?-kérdezte Szili.
-Bőgni.-válaszoltam a sírás határán.Folyton csak anyu járt az eszemben, meg néhány emlék.Tudni, hogy soha többé nem lesz mellettem borzasztó.Többé nem beszélhetek hozzá.Többé nem foghatom a kezét.Többé nem ad nekem tanácsokat.Nem lesz több anya-lánya hétvégénk...Szinte még fel sem fogtam.Merengéseimből Szili rántott vissza a valóságba.
-Figyelj, Zsani, én....-kezdte félénken.-Nem tudom, hogy ilyenkor mit szokás mondani....Mondhatnám, hogy tudom mit érzel, de nem tudom...-mikor láttam rajta, hogy most már tényleg nem tudja mit mondjon, megszólaltam.
-Hé, nyugi, nem kell semmit mondanod.Már azért is nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy velem.-mosolyodtam el halványan, mire az ő arcán is megjelent egy mosoly, és megölelt.
   Kb. 1,5 óra múlva megérkezett apu.
-Holnap lesz a temetés.-mondta halkan.Csak bólintottam, jelezvén hogy felfogtam.